Ezt a részt teljes egészében Bius fordította, úgyhogy neki köszönjétek:)
xx
Niall szemszöge
Elhatároztam, hogy elmegyek sétálni, ahelyett, hogy a szobám négy fala között maradjak. Azt gondoltam, hogy ez egy jó ötlet, mert ha tovább maradok, akkor felrobbanok.
Annyira dühös voltam. Mindenki engem keresett, de nem találtak meg. Nem adhattam át magam a rendőrségnek. Minden, amit tenni tudtam, hogy nézem a rohanó embereket, akik a nevemet kiabálják és bujkálok az árnyékban.
A falnak dobtam a telefonomat, ami millió darabra tört. Látni a képeket rólam és a srácokról túl sok volt. Megragadtam a kabátomat, és elmentem, mielőtt bármi mást összetörtem volna.
Gyorsan sétáltam, próbáltam a fájdalmamat elengedni.
A levegőből kifogyva egy közeli kis parknál álltam meg. Leültem egy padra, és bámultam a tájat.
Éreztem az arcomon a szellőt, ami ellazított. A park üres, az ég szürke, körülöttem pedig minden nedves volt, mert éjszaka esett az eső, a levegő pedig még mindig friss.
A kezeimet a fejemen hagyom, és emlékszem, hogy a hajamat majdnem teljesen leborotválták. Beállítom a ronda szemüvegemet az orromon, és mélyen sóhajtok.
Megpróbálom a srácokat elkergetni a gondolataimból.
Hirtelen zokogás zökkent ki az elmélyült gondolkodásomból. Egy lány ül mellettem, a kezei az arcában vannak, és sír. Körülbelül tizenhat éves lehet.
- Jól vagy? - kérdeztem.
Valakinek olyan fájdalma van, mint nekem. Miért nem segítek? Végül is ugyanabban a hajóban evezünk.
- Mi?
A lány felemelte a fejét, és rám nézett. Gyorsan letörölte a könnyeit.
- Jól vagy? - ismétlem kitartóan. - Sírsz. Mi a baj?
- Oh, téged valószínűleg nem érdekel - mondja szipogva.
- Nem. Érdekel. Mondd el, mi a baj.
- Nos, nem tudom, hogy hallottad-e, de Niall a One Direction-ből eltűnt.
A szívem összeszorult. Ez a lány sír... miattam?
- Igen, hallottam róla - suttogom.
- Nos, azért sírok, mert elmentem a gyerekkori házához. Tudom, lehet úgy hangzik, mintha egy stalker (rajongó, aki megszállottan a fiúk nyomában van) lennék, de tudnom kellett, hogy ott van-e, de nem volt ott. Beszéltem az anyukájával, és úgy aggódik, mint mindenki. Azt gondolom, hogy jobban aggódik, mint bárki más.
xx
Niall szemszöge
Elhatároztam, hogy elmegyek sétálni, ahelyett, hogy a szobám négy fala között maradjak. Azt gondoltam, hogy ez egy jó ötlet, mert ha tovább maradok, akkor felrobbanok.
Annyira dühös voltam. Mindenki engem keresett, de nem találtak meg. Nem adhattam át magam a rendőrségnek. Minden, amit tenni tudtam, hogy nézem a rohanó embereket, akik a nevemet kiabálják és bujkálok az árnyékban.
A falnak dobtam a telefonomat, ami millió darabra tört. Látni a képeket rólam és a srácokról túl sok volt. Megragadtam a kabátomat, és elmentem, mielőtt bármi mást összetörtem volna.
Gyorsan sétáltam, próbáltam a fájdalmamat elengedni.
A levegőből kifogyva egy közeli kis parknál álltam meg. Leültem egy padra, és bámultam a tájat.
Éreztem az arcomon a szellőt, ami ellazított. A park üres, az ég szürke, körülöttem pedig minden nedves volt, mert éjszaka esett az eső, a levegő pedig még mindig friss.
A kezeimet a fejemen hagyom, és emlékszem, hogy a hajamat majdnem teljesen leborotválták. Beállítom a ronda szemüvegemet az orromon, és mélyen sóhajtok.
Megpróbálom a srácokat elkergetni a gondolataimból.
Hirtelen zokogás zökkent ki az elmélyült gondolkodásomból. Egy lány ül mellettem, a kezei az arcában vannak, és sír. Körülbelül tizenhat éves lehet.
- Jól vagy? - kérdeztem.
Valakinek olyan fájdalma van, mint nekem. Miért nem segítek? Végül is ugyanabban a hajóban evezünk.
- Mi?
A lány felemelte a fejét, és rám nézett. Gyorsan letörölte a könnyeit.
- Jól vagy? - ismétlem kitartóan. - Sírsz. Mi a baj?
- Oh, téged valószínűleg nem érdekel - mondja szipogva.
- Nem. Érdekel. Mondd el, mi a baj.
- Nos, nem tudom, hogy hallottad-e, de Niall a One Direction-ből eltűnt.
A szívem összeszorult. Ez a lány sír... miattam?
- Igen, hallottam róla - suttogom.
- Nos, azért sírok, mert elmentem a gyerekkori házához. Tudom, lehet úgy hangzik, mintha egy stalker (rajongó, aki megszállottan a fiúk nyomában van) lennék, de tudnom kellett, hogy ott van-e, de nem volt ott. Beszéltem az anyukájával, és úgy aggódik, mint mindenki. Azt gondolom, hogy jobban aggódik, mint bárki más.
A torkom összeszorult. Anyám. Annyira aggódik! Nem tudja, hogy mi történt. Az egyik rajongóm elment, hogy lássa őt, de nem tudja, hol vagyok. Szegény anyám...
Éreztem, hogy a szemeim nedvesek, amikor a lány folytatta.
- Remélem, jól van - mondta, és megtörölte a szemeit. - Annyira hiányzik mindenkinek. Napok óta nem írt twitteren, és senki nem látta. Szó szerint eltűnt. A twitter összetört, mindenki sír miatta. Mindannyian összetörtünk. Minden, amit remélek, hogy életben van. A rajongóknak, és a fiúknak is nagyon hiányzik.
Remegtem. Ez annyira édes. Jobban éreztem magam attól, hogy tudtam, mindenki hiányol, de ismét nem tudtam tenni semmit.
Ez a lány egyenesen előtted állt, Niall! Nem jött rá, az átalakításom miatt, hogy én vagyok. Szerettem volna a karjaiba ugrani, megvigasztalni őt, és megmondani neki, hogy Niall vagyok. Szerettem volna tudatni vele, hogy rendben vagyok, és élek...
Ismét csapdába ejtett a négy fal, amit a menedzsment épített körém. Ordítani szerettem volna. Gyorsan felkeltem. A kék szemeimmel néztem az övébe. Éreztem a gombócot a torkomban.
A lány egy pillanatig nem mozdult, majd megráncolta a szemöldökét.
- Emlékeztetsz valakire - mondta. - De nem emlékszem, hogy kire...
Kínosan a földre néztem. Szerettem volna ordítani, hogy "Niall vagyok, jól vagyok, ne sírj!"
Mélyen sóhajtottam, és próbáltam elkergetni a szomorúságot, ami átveszi a hatalmat a testem felett.
- Biztos vagyok benne, hogy jól van - mondtam a lánynak, miközben a szemeibe néztem. - Ne aggódj miatta. - Legyen szép napod - suttogom halkan, mielőtt elsétálok a rajongótól, aki még mindig gondolkozik, hogy kire emlékeztettem.
Maura szemszöge
A nappaliban, a kanapén ültem. Az egész ház csendes, nem volt egyetlen zaj sem. Egyre erősebben nyomtam a kanapé karját.
Csendben sírtam, amíg a régi családi fényképeket néztem. Mindegyikünk rajta van. Niall és Greg egymás mellé álltak, és közben békésen mosolyogtak. Bobby és én mögöttük voltam, és a kezem Niall vállán pihent.
Nagyon bántott engem, hogy bámulom őket, de nem tudok magamon segíteni. Gyengén szipogtam.
Tegnap reggel néztem a TV-t, és láttam a hírt. Ez a szörnyű hír széttépte az anyai szívemet, és elérte, hogy ordítani akarjak.
Niall eltűnt. Abban a pillanatban minden tiszta lett a fejemben. Azért nem hívott engem mostanában, pedig általában minden nap telefonált. Felvettem a telefont, és nem hallottam hangját.
Hívtam a házát, pedig tudtam, hogy semmi értelme. Hívtam Bobby-t, Greg-et, és még néhány barátját is. Talán közülük van valakivel, és megpróbál kiszakadni a hírességek világából?
Szomorúan jöttem rá, hogy nem. A Horan család elveszítette az egyik tagját.
Egy nagy rést érzek a szívem közepén. Bárhol lehet! Ő az egyik a legnépszerűbb fiúbanda öt tagja közül ezen a bolygón, nem kellene ennyire nehéznek lennie megtalálni őt!
De még mindig nem látok kapcsolatot a rejtvény darabjai között.
Felhívtam a fiúkat, és azt mondták nekem, hogy minden lehetséges helyen keresték őt, de nem volt sehol. Azt mondták, hogy a háza is üres.
A szívem összeesett. Ha Niall elköltözött volna, elmondta volna nekem, végül is az anyja vagyok!
Valami nincs rendben és ez lerombol belül. Erre gondolok minden nap, tudva, hogy a fiam bárhol lehet, élve, vagy halva.
Ha tudna küldeni nekem egy jelet, hogy tudjam, hogy még mindig él...
A rajongói közül tegnap eljött hozzám, tudni akarta, hogy itt volt-e. Könnyekben törtem ki. Egy kicsit felvidított, és azt mondta nekem, hogy megfogják találni, és minden rajongó mellettem áll. Egy kicsit megmosolyogtatott, de nem felejtettem el a fájdalmat egyáltalán.
A szemeimet dörzsöltem, és mélyeket lélegeztem, hogy elkergessem az aggodalmakat egy pillanatra.
Felkeltem, és a konyhába mentem. Készítettem magamnak egy csésze teát, hogy megnyugtassam magam.
Ahogy öntöttem a csészébe, az ajtón kopogást hallottam. A lábaimat húztam az ajtó felé, készen arra, hogy Niall egy másik rajongójának is elmondjam, hogy nincs velem, és hogy halljam a szívemet ismét összetörni.
Lassan fordítottam a kilincset, és kinyitottam az ajtót.
Furcsa, hogy nem egy tizenéves lány állt előttem. Helyette egy fickó állt fekete, borotvált hajjal, furcsa szemüveggel, sötét ruhákban. A földet bámulta.
- Igen? - kérdeztem.
A lábain tartotta a tekintetét egy pillanatra, képtelen volt válaszolni. Láttam az alsó ajkát remegni. Felemelte a fejét, kinyitotta a száját, és végül láttam a nedves, kék szemeit ahogy az enyémbe néztek.
- Anyu..?
