10. fejezet - Minden rossz

Harry szemszöge

Hajnali 2.50 van. Már órák óta fekszem az ágyamban. A szemeim csukva vannak, a testem kimerült, de az agyam nagyon is éber.

Nem tudom abbahagyni a gondolkodást. Niall arca újra és újra felbukkan előttem. Meggörbült képem jönnek elő az agyamban, és kikészítenek. Azt képzelem, hogy Niall egy székhez van kötözve, vagy valahol megverve a a hideg földön fekszik.

Azt is elképzeltem, hogy szegény teste egy kihalt helyen fekszik, az arcát beborítja a vér.

Nem tudom miért, de az elmém ezek által kínoz engem, elképzelteti velem az összes szörnyű dolgot. Egy percet sem tudtam aludni. Az elmém megtelt ezekkel a szörnyű képekkel, amiket én találtam ki. Már 4 napja, hogy nem alszom rendesen. Minden este felkelek 2 óra alvás után. De ma este úgy néz ki 2 percet sem tudok aludni. Talán azért, mert 2 nap múlva jár le a határidő, amit Marco kiszabott nekünk? Nem tudom. Túlságosan elmerültem ebbe az egész Niall ügyben. Túlterhelt vagyok..minden által. Nem tudok rendesen gondolkodni.

Erősen koncentráltam, hogy elűzzem ezeket a képeket és aludni tudjak.

Azt hiszem működik, mert az agyam kiürült és a légzésem lelassult, mélyebb lett.

De aztán hirtelen egy ugrással felébredek, izzadva, mint, aki indult a maratonon. Az órára nézek; 3 óra van. 10 perce aludtam el.

A valaha volt legrosszabb rémálmom volt. Niall a nevemet kiabálta, segítséget kért. Egy hatalmas vulkánba zuhant, és én ott voltam, néztem ahogy leesik. Niall engem bámult a kék, kiskutya szemeivel, majd elnyelte a láva. Láttam, ahogyan a teste el ég, a hús leszakad a csontjairól, a vér pedig mindenhonnan spriccel. A szemei kiugrottak a helyükről és elolvadtak, csak úgy mint az egész teste. Én pedig csak álltam és néztem, ahogy meghal.

Megpróbáltam lelassítani a zihálásomat, majd gyorsan megragadtam a telefonom. Louis számát tárcsáztam.

- Hello...? - Louis álmos hangja végre válaszolt.
- Louis.. - suttogtam. - Harry vagyok. Nem tudok aludni.
- Mi a baj, Haz? Miért nem?
- Négy napja, hogy az agyam különböző szörnyű forgatókönyveket talál ki, és borzalmas rémálmaim vannak. - magyaráztam, miközben letöröltem az izzadság jeleit a homlokomról. - Annyira aggódom, Lou.
- Miért?

Úgy tűnt, hogy csak a felét fogja fel annak, amit mondok. Valószínűleg aludt, mint egy kisbaba, miközben én megöltem magam ezekkel a gondolatokkal.

- Niall miatt.. - mormoltam a telefonba. - Nem tudom eltüntetni a gondolatokat, hogy esetleg elrabolták vagy valami.. Miért nem minket vittek el? Úgy értem, vigyenek, akiket akarnak, de Niall... Ő annyira tiszta.. Mint egy gyerek..
- Mindannyian aggódunk, csak úgy, mint te Haz.

Már ébren volt. A hangja igazán nyugodt volt, próbált engem is lenyugtatni, és elérni, hogy jobban érezzem magam.

- Mindannyian aggódunk, ez egyikünknek sem könnyű. De muszáj bíznod a rendőrségben. Jól végzik a munkájukat, és megfogják találni.

- De mi van, ha meghalt..

Hosszú csend támadt, csak Louis mély légzéseit hallottam. Becsuktam a szemem, de a könnyek így is lecsúsztak az arcomon.

- Mi van, ha megtalálják, de halott? - Ismételtem szipogva.

- Harry, biztos vagyok benne, hogy nem halott. - Egy hosszú pillanat után megint megszólalt. - Biztos vagyok benne, hogy életben van. Érzem. Biztos vagyok benne, hogy gondol ránk, csak úgy, mint mi rá és látni szeretne minket. Megígérem, nem halott.

- Biztos?

A könnyek már a takarómat áztatták.

- Igen, Haz. - Suttogta. - Azt szeretném, ha abbahagynád a gondolkozást ezeken a borzalmas dolgokon és kiürítenéd az elméd. Niall jól van. Aludj most, oké? Ne aggódj, minden rendben lesz.

- Rendben. Köszönöm Lou. Szeretlek. - mondtam remegő hangon.

- Szívesen, én is.

Letettem és lefeküdtem a párnámra. Ha Louis-val beszélek, mindig lenyugszom. A legjobb tanácsokat adja.

Louis szemszöge

- Nincs semmi nyomunk, hogy megtaláljuk. Azt gondoljuk, hogy meghalt.

A rendőrség ma hívott minket és megkért minket, hogy minket, hogy menjünk be az irodájukba. Liam, Zayn, Harry és én egymás mellett álltunk és hallgattuk a rendőrt.

- M-Mi..? - dadogta Liam.

- Lehet, hogy halott. - ismételte a rendőr. - Mindenhová rendőrkocsikat küldtünk, szerte Európában. Ha továbbra sem találjuk, akkor nemzetközi vizsgálatot indítunk.

A szemem sarkából Harrye néztem. Csendesen sírdogált. Rosszul éreztem magam. Megígértem neki, hogy Niall nem halott, erre a rendőrök azt mondják talán mégis.

Én is sírni kezdtem, csak úgy, mint Liam és Zayn.

- Semmilyen nyom nincs? - kérdeztem, az ajkamba harapva. - Úgy értem, sehol? Keresték a házában? Se ujjlenyomat, se vércseppek?

- Semmi, Mr. Tomlinson. Semmi ilyesmi. Már egy jó ideje keressük, de nem tudunk semmit tenni, ha nem tudunk honnan elindulni.

Láttam, ahogy Harry szinte megöl a szemeivel. A vállára tettem a kezemet, hogy jelezzem; sajnálom.

Jobbomon Zayn az tenyerébe temette az arcát, a teste reszketett a zokogástól. Liam csendesen sírdogált, közben pedig Zayn hátát simogatta.

Nem erre számítottunk. Most, hogy tudom Niall talán halott, úgy érzem a szívem kiakar ugrani a mellkasomból. Legszívesebben a rendőr arcába ordítanám: "NEM LEHET HALOTT, CSAK KERESSÉTEK TOVÁBB, VALÓSZÍNŰLEG OTT VAN A SZEMETEK ELŐTT!!!"

Az arcába szeretnék dobni valamit. Dühös és összetört vagyok ugyanabban az időben. Csak itt áll és nézi, ahogy sírunk. Jézus Krisztus, tudnál menni, hogy Niall után kutass, mégis mire vársz?

Kinyitottam a számat, a harag kitöltötte a testemet, készen voltam kiáltani valami sértőt, amikor egy kéz ragadta meg a vállamat. Hátranéztem: Paul volt az.

- Srácok, mennünk kell a stúdióba.

Csöndesen szálltunk be a kocsiba, ami a stúdióhoz vitt minket. Mindannyian úgy néztünk ki, mint a zombik. Lesokkoltak voltunk.

Nem is értem mit csinálunk a stúdióba. Csak hazakarok menni, befészkelni magamat az ágyamba és kisírni a fájdalmam.

Marco fogadott minket.

- Mit csinálunk mi itt..? - morogtam. - Úgy értem, most tudtuk meg, hogy Niall lehet, hogy halott, nem kaphatnánk szünetet vagy valami?

- Nem. - válaszolta Marco. - Ma indul a válogatás.

- Miféle válogatás? - kiáltott Liam.

- A válogatás, amelyiket azért rendeztük, hogy találjunk valakit Niall helyére.

- Te most ugye kibaszottul viccelsz velem?

Zayn és én együtt sikítottuk a szavakat.

- Nem lehet új emberünk Niall helyett! - kiáltott újra Liam.

- És még van két napunk a határidőből! - érvelt Harry.

- És ki mondta, hogy nem kezdhetjük most a válogatást? -  válaszolt Marco nyugodtan. - A nyertest két nap múlva is kiválaszthatjuk.

- Hogy jut egyáltalán eszedbe, hogy valaki átvegye a helyét, miközben eltűnt??? - már megint sírtam. - Ez nem olyan, mintha ő akart volna elmenni!

- Menjünk, a srácok már árnak a kezdésre. - vette figyelmen kívül a szavaimat, majd a hátát mutatta nekem.

- Beteg ember... - szűrte Zayn a fogai között halkan.

9. fejezet - Amíg a remény tart

Niall szemszöge

A konyhaasztalnál ültem, és a kezeimet dörzsölgettem. Ez egy reflex volt, mikor ideges voltam. Újra és újra egymáshoz dörzsöltem a kezeimet, amíg meg nem találtam a legjobb döntést.

Dörzsöltem, csíptem, nyomtam a kezeimet, az ujjperceimet tördeltem, miközben belemerültem a gondolataimba.

A kisujjamat tördelve, állandóan arról kérdeztem magamat, hogy vissza kellene mennem a twitteremre, és elolvasni a hozzászólásokat, amiket az emberek az "eltűnésemről" mondanak.

Két napja a parkban láttam azt a lányt sírni, mert elment anyukám házához. Azt mondta nekem, hogy mindenki sír twitteren.

Bizonyos szempontból igazán fel akartam menni. Melegséget szeretnék érezni a mellkasomban, és azt akartam, hogy ne érezzem egyedül magam. A napjaimat azzal töltöttem, hogy a fehér falakat néztem, és az órát bámultam, hogy teljen az idő. Látni akartam, hogy az emberek mit gondolnak rólam. Ez az én kikapcsolódásom. Azt akartam érezni, hogy olyan emberek vegyenek körül, akik szeretnek, és szükségük van rám... amikor tulajdonképpen egyedül fogok ülni a laptopom előtt, az üres faházam csöndjében.

Másfelől viszont nem akartam menni. Ha olvasom a megjegyzéseket, tudom, hogy nem leszek arra képes, hogy ne válaszoljak rájuk. Szocializálódni akartam, és a rajongóimmal beszélni. Fel akartam vidítani őket, és mondani nekik, hogy rendben vagyok. Ki akarom kiabálni a világba. Csinálnom kellett volna egy twitcamot, hogy jobban legyenek, és tudtam, hogy ők boldogok lesznek, ha én is az vagyok. De nem tudtam megtenni, és tudtam, ha beengedem magam az aggódó emberek közé, akkor engedni fogok a kísértésnek.

Megroppantottam a hüvelykujjaimat, és végül meghoztam a döntésemet.

Összecsaptam a kezeimet.

Felkeltem, és a hálószobámba futottam. Elővettem a laptopomat, és kinyitottam. Egy mély levegőt vettem, ahogy bejelentkeztem twitterre.

Amint bejelentkeztem, az értesítéseimre mentem. Több millió tweettel volt tele.

Olvastam őket egyiket a másik után.

"Niall hol vagy? Gyere vissza!"

"Nialler nem tűnhettél el! Ez lehetetlen!"

"Drágám, a fiúk nem tudják nélküled csinálni! Szükségünk van rád!"

Könnyek folytak le az arcomon, ahogy tovább olvastam őket. Elrejtettem a kezeimet az asztal alatt, hogy megakadályozzam, hogy válaszoljak rájuk.

"Kérlek, Niall, írj nekünk, hogy életben vagy!"

"Mi történt Niall-el? Nagyon aggódok érte, remélem rendben van!"

"Niall, gyere vissza :("

A trendeket néztem, és ott volt a nevem. Ez a legnépszerűbb. "Niall". Mindenki szájából az az öt betű jött, amiből a nevem áll. Ez töltötte ki mindenki elméjét, és mindenki azt írta a billentyűzeten.

Felnéztem az égre. Azt mondtam, hogy mindkét ötletemet megvalósítom. Most, hogy olvastam a tweeteket, meg kellett állítanom magamat.

A beállítások oldalra mentem, és merev tekintettel bámultam a "törlöm a fiókomat" gombot.

Az egerem csak lebeg rajta, az ujjam pedig nem mert rányomni a gombra.

Letöröltem a könnyeimet, és összeszorítottam a fogaimat. Gyors leszek, és rákattintok.

Egy kis ablak jelent meg a képernyőn, és megkérdezte, hogy: "biztosan törölni szeretnéd a fiókodat"?

Megharaptam az ajkamat. Mit fognak gondolni a rajongók? Nem tudtam cserbenhagyni  őket! De nem tudtam folytatni azt, hogy kínzom magamat.

Gondolkodtam újra és újra. Elkezdtem dörzsölni a kezeimet, és kiroppantani az ujjaimat. Olyan gyorsan gondolkoztam, ahogy csak tudtam. Mit tudok tenni? Mit kellene tennem?!

Hirtelen egy harang zúgott a fejemben. A szemeim szárazakká váltak, és egy önelégült mosoly keresztezte a számat.

Végül tudtam, hogy mit kell tennem.

"Biztosan törölni szeretnéd a fiókodat?"

A "nem" gombra kattintottam. A beállítások oldalon voltam ismét. Lecsuktam a laptopomat, és felkeltem.

Új embernek éreztem magamat. Valami csillogott a szemeimben. Mi csillogott a szemeimben? Nos, ez a remény. Kiszúrta a szememet, mint egy nyíl, feltöltötte az elmém, mint az adrenalin, és feszítette a mellkasom, mint a győzelem.

Remény.

Végre tudtam, hogy mit kell tennem. Egy új ösvény volt előttem, egy új út. Folytatni tudtam.

A menedzsment olyan, mint egy gonosz király a királyságban. Az egész hatalmát tudja használni a szegény, kicsi parasztokon, miközben kontrollálja őket, mint a bábukat, és arra készteti őket, hogy szenvedjenek a legrosszabb fájdalomtól.

De a végén, a gonosz királyt mindig meggyilkolják. Hogy ki? A paraszt, aki elég bátor ahhoz, hogy felemelt fejjel álljon a királyság előtt, és szembeszálljon a királlyal.

Neki elege lett a szenvedésből. Erőt vett magán, és visszavágott.

Ez az, amit tenni fogok. Visszavágok. Anyukám elmondta, mit kellene tennem. Csak nem akartam hinni neki, de most már értem. Megtudom csinálni.

Nem fizikailag, és közvetlenül fogok harcolni.

Játszani fogok velük. Darabok lesznek a sakkjátékomból. Manipulálni fogom őket, és elérem, hogy idejöjjenek hozzám.

Különállóan fogom megtenni, és nem fogják tudni, hogy én vagyok az. Ígéreteket teszek, és összezavarom őket a játékom minden egyes körében, ezáltal közelebb lesznek hozzám.

Magamban bólintottam egyet.

- Ez egy kemény játék lesz - suttogtam. - De megfogom nyerni.

Szélesen mosolyogtam. Nagyon régóta nem mosolyogtam. Nagyon jó érzés. Már elfelejtettem, hogy milyen jó volt mosolyogni.

- Ne aggódjatok srácok, jövök.

8. fejezet - Erősíts meg

Niall szemszöge:

Ma úgy döntöttem, hogy elmegyek anyukám házához. Mullingarben él, szóval egyszerű oda jutnom. Tudom, anya tényleg aggódik és a tudat, hogy a gyereke bajban lehet lassan megöli. Csak szeretném, ha jól érezné magát, hogy tudja jól vagyok.


Bámultunk egymásra, képtelenek voltunk megszólalni. Az kapualjban állt, engem nézett a nedves, érzelemmel teli szemeivel, aztán kimondtam azt az egy kis szót, ami a világot jelenti számára.

- Anya...?

Tudta, hogy én vagyok, de képtelen volt elhinni.

Próbáltam a tekintetére összpontosítani, de a szavai miatt elvesztettem a kontrollt.

- N-Niall...?

A könnyek lecsúsztak az arcomon, mint a selyem.

A karjaiba ugrottam és szorosabban öleltem, ahogy sírni kezdtem, kiadva az összes fájdalmam.

- Anya, elvették mindenemet. - Ahogy egyre jobban szorítottam, úgy erősödött a sírásom is. - Elvették az egész életemet!

Az arcomat kifulladva fúrtam a vállába. Remegtem, mint egy reményvesztett kisgyerek.

Még közelebb húzott magához.

- Niall, ez tényleg te vagy? - kiáltott fel, hagyva, hogy a könnyei ömleni kezdjenek. - Az én kis babám. Mi történt veled? Hol voltál?

A vállába szipogtam.

- Marco, a menedzser, anya kirúgtak a bandából. Eltöröltek minden jelet a létezésemről. Anya, nem maradt semmim, nem tudom mit tegyek.

Eltolt magától a vállamnál fogva, majd megcsókolta a homlokomat. Az arca könnyektől fénylett.

- Gyere be! - mondta beinvitálva engem a lakásba.

Megtöröltem a szemem, amennyire tudtam, ahogy követtem anyát a nappaliba. Leültem mellé a kanapéra.
Megfogta a kezem és a szemembe nézett.

- Mi történt? Mindenki téged keres, Niall!

Csöndesen folytattam a sírdogálást.

- Ahogy mondtam, Marco kirúgott a bandából.. - miközben meséltem szorosabban fogtam a kezét. - Ide küldött Mullingarbe. Elvette a házam, megváltoztatta a kinézetem, és eltüntettek minden jelet a létezésemről. Úgy gondolták, nem vagyok elég jó a bandába. Hogy a fiúkkal énekeljek. Azt mondták valaki átveszi a helyem. El sem tudtam köszönni a srácoktól. Istenem.. Anya! Elvesztem.. Nem tudom mit tegyek, úgy érzem mindenki ellenem van.

- Fel kell adnod magad a rendőrségnek Niall! - mondta anya, miközben letörölte a könnyeim. - Nem engedhetem, hogy bántsanak. Te tökéletes vagy oda, ahol voltál. Simon Cowell úgy döntött, hogy összerak téged a srácokkal, és ez azért van, mert látott benned lehetőséget. Nem azért jöttél el idáig, hogy kirúgjanak. Nem a fekete hajról és az idióta szemüvegről van szó, amit kényszerít, hogy árnyékban maradj. Fel kell állnod és vissza kell vágnod! Mutasd meg nekik, hogy nem uralhatják az életed!

- Anya, nem érted. - szipogtam. - Ők tényleg uralják az életem! Ha feladom magamat, ők elkapnak. Készen állnak mindenre, szívtelen lények. Egyedül hagytak. Nem tudok semmit sem tenni. Csapdába estem a házam falai között,  nézve, ahogy mindenki engem keres, láthatatlanul. Túl gyenge vagyok, elszakadtam az igazi élettől. Meg kell tanulnom élni a saját társaságomban. A saját szenvedésemmel. Nem beszélhetek senkivel, mert felismernének. Nem is kellene veled sem beszélnem. Csak tudatni akartam veled, hogy jól vagyok. Gondolom, várnom kell egy pár évet, amíg az emberek elfelejtenek.

Anya sokáig bámult rám. Mély levegőket vett és gyorsan letörölte a kibuggyanni készülő, lázadó könnycseppjeit.

- Én értem. - válaszolta. - De megöl, hogy látom az én kis drágámat egy ilyen szituációban. Mindig azt gondoltam, hogy erős vagy, de most látom, hogy mennyire kétségbeesett is tudsz lenni. Nem tudlak így elengedni. Van valami, amit tehetek érted? Ide jöhetsz, és élhetsz itt, ha akarsz. Mindig itt leszek neked, ezt ne felejtsd el.

- Nem, anya. - utasítottam vissza az ajánlatát. - Nem élhetek veled, az embereknek gyanús lenne a dolog. Ott kell maradnom abban a házban, amit adtak nekem. Nem mondhatom el, hogy merre, mert nem szeretném, hogy megtalálj. Sajnálom, hogy ezt kell tennem, anya. Nem sokára megyek és nem szeretném, hogy keresni kezdj. Amit szeretnék az az, hogy soha ne felejts el anya. Mindig a szívemben leszel. Ha valaha is hiányzom, csak szorítsd a szívedre a kezed. Mindig gondolni fogok rád. Csak folytasd a látszatot, hogy hiányzom neked. Nem szeretném, hogy bárkinek is elmond, hogy eljöttem hozzád. Maradj itt és mondd mindenkinek, hogy eltűntem. Egy nap visszajövök, megígérem.

Bámult rám, az ajka remegett. Nem hiszem, hogy készen állt rá, hogy ezt hallja tőlem.

- De Nia..-
- Nem, anya. Bízz bennem, jól leszek.

Hazudtam. Tudtam, hogy nem leszek jól, de nem akartam, hogy még többet aggódjon.

Tovább akartam maradni vele, azt akartam, hogy vigasztalgasson. De tudtam, hogy nem tehetem. Valószínűleg csak pár perc, amíg egy másik rajongó bekopog az ajtaján.

Felálltam és ő is ezt tette. Az ajtóhoz sétáltam, majd felé fordultam. Csak nézett engem és próbálta visszatartani a zokogását.

- Ne mondd el apának se, és Gregnek se. Te vagy az egyetlen, aki tudod anya.

Kitárta a karjait, és megöleltem. Éreztem a gyors szívverését a mellkasomnál.

- Annyira örülök, hogy élsz Niall. - suttogta a fülembe.

Elengedtem őt, és megcsókoltam az arcát. Egy ideig még néztem őt, képtelen voltam elindulni.

De aztán végre lenyomtam a kilincset.

- Nagyon szeretlek, Niall.

Rám mosolygott, próbálta elfedni a fájdalmát.

- Én is szeretlek, anya.

Csókot dobtam neki, és kiléptem az ajtón, becsukva azt magam mögött.

Egyedül kell lejátszanom ezt a játékot.