A konyhaasztalnál ültem, és a kezeimet dörzsölgettem. Ez egy reflex volt, mikor ideges voltam. Újra és újra egymáshoz dörzsöltem a kezeimet, amíg meg nem találtam a legjobb döntést.
Dörzsöltem, csíptem, nyomtam a kezeimet, az ujjperceimet tördeltem, miközben belemerültem a gondolataimba.
A kisujjamat tördelve, állandóan arról kérdeztem magamat, hogy vissza kellene mennem a twitteremre, és elolvasni a hozzászólásokat, amiket az emberek az "eltűnésemről" mondanak.
Két napja a parkban láttam azt a lányt sírni, mert elment anyukám házához. Azt mondta nekem, hogy mindenki sír twitteren.
Bizonyos szempontból igazán fel akartam menni. Melegséget szeretnék érezni a mellkasomban, és azt akartam, hogy ne érezzem egyedül magam. A napjaimat azzal töltöttem, hogy a fehér falakat néztem, és az órát bámultam, hogy teljen az idő. Látni akartam, hogy az emberek mit gondolnak rólam. Ez az én kikapcsolódásom. Azt akartam érezni, hogy olyan emberek vegyenek körül, akik szeretnek, és szükségük van rám... amikor tulajdonképpen egyedül fogok ülni a laptopom előtt, az üres faházam csöndjében.
Másfelől viszont nem akartam menni. Ha olvasom a megjegyzéseket, tudom, hogy nem leszek arra képes, hogy ne válaszoljak rájuk. Szocializálódni akartam, és a rajongóimmal beszélni. Fel akartam vidítani őket, és mondani nekik, hogy rendben vagyok. Ki akarom kiabálni a világba. Csinálnom kellett volna egy twitcamot, hogy jobban legyenek, és tudtam, hogy ők boldogok lesznek, ha én is az vagyok. De nem tudtam megtenni, és tudtam, ha beengedem magam az aggódó emberek közé, akkor engedni fogok a kísértésnek.
Megroppantottam a hüvelykujjaimat, és végül meghoztam a döntésemet.
Összecsaptam a kezeimet.
Felkeltem, és a hálószobámba futottam. Elővettem a laptopomat, és kinyitottam. Egy mély levegőt vettem, ahogy bejelentkeztem twitterre.
Amint bejelentkeztem, az értesítéseimre mentem. Több millió tweettel volt tele.
Olvastam őket egyiket a másik után.
"Niall hol vagy? Gyere vissza!"
"Nialler nem tűnhettél el! Ez lehetetlen!"
"Drágám, a fiúk nem tudják nélküled csinálni! Szükségünk van rád!"
Könnyek folytak le az arcomon, ahogy tovább olvastam őket. Elrejtettem a kezeimet az asztal alatt, hogy megakadályozzam, hogy válaszoljak rájuk.
"Kérlek, Niall, írj nekünk, hogy életben vagy!"
"Mi történt Niall-el? Nagyon aggódok érte, remélem rendben van!"
"Niall, gyere vissza :("
A trendeket néztem, és ott volt a nevem. Ez a legnépszerűbb. "Niall". Mindenki szájából az az öt betű jött, amiből a nevem áll. Ez töltötte ki mindenki elméjét, és mindenki azt írta a billentyűzeten.
Felnéztem az égre. Azt mondtam, hogy mindkét ötletemet megvalósítom. Most, hogy olvastam a tweeteket, meg kellett állítanom magamat.
A beállítások oldalra mentem, és merev tekintettel bámultam a "törlöm a fiókomat" gombot.
Az egerem csak lebeg rajta, az ujjam pedig nem mert rányomni a gombra.
Letöröltem a könnyeimet, és összeszorítottam a fogaimat. Gyors leszek, és rákattintok.
Egy kis ablak jelent meg a képernyőn, és megkérdezte, hogy: "biztosan törölni szeretnéd a fiókodat"?
Megharaptam az ajkamat. Mit fognak gondolni a rajongók? Nem tudtam cserbenhagyni őket! De nem tudtam folytatni azt, hogy kínzom magamat.
Gondolkodtam újra és újra. Elkezdtem dörzsölni a kezeimet, és kiroppantani az ujjaimat. Olyan gyorsan gondolkoztam, ahogy csak tudtam. Mit tudok tenni? Mit kellene tennem?!
Hirtelen egy harang zúgott a fejemben. A szemeim szárazakká váltak, és egy önelégült mosoly keresztezte a számat.
Végül tudtam, hogy mit kell tennem.
"Biztosan törölni szeretnéd a fiókodat?"
A "nem" gombra kattintottam. A beállítások oldalon voltam ismét. Lecsuktam a laptopomat, és felkeltem.
Új embernek éreztem magamat. Valami csillogott a szemeimben. Mi csillogott a szemeimben? Nos, ez a remény. Kiszúrta a szememet, mint egy nyíl, feltöltötte az elmém, mint az adrenalin, és feszítette a mellkasom, mint a győzelem.
Remény.
Végre tudtam, hogy mit kell tennem. Egy új ösvény volt előttem, egy új út. Folytatni tudtam.
A menedzsment olyan, mint egy gonosz király a királyságban. Az egész hatalmát tudja használni a szegény, kicsi parasztokon, miközben kontrollálja őket, mint a bábukat, és arra készteti őket, hogy szenvedjenek a legrosszabb fájdalomtól.
De a végén, a gonosz királyt mindig meggyilkolják. Hogy ki? A paraszt, aki elég bátor ahhoz, hogy felemelt fejjel álljon a királyság előtt, és szembeszálljon a királlyal.
Neki elege lett a szenvedésből. Erőt vett magán, és visszavágott.
Ez az, amit tenni fogok. Visszavágok. Anyukám elmondta, mit kellene tennem. Csak nem akartam hinni neki, de most már értem. Megtudom csinálni.
Nem fizikailag, és közvetlenül fogok harcolni.
Játszani fogok velük. Darabok lesznek a sakkjátékomból. Manipulálni fogom őket, és elérem, hogy idejöjjenek hozzám.
Különállóan fogom megtenni, és nem fogják tudni, hogy én vagyok az. Ígéreteket teszek, és összezavarom őket a játékom minden egyes körében, ezáltal közelebb lesznek hozzám.
Magamban bólintottam egyet.
- Ez egy kemény játék lesz - suttogtam. - De megfogom nyerni.
Szélesen mosolyogtam. Nagyon régóta nem mosolyogtam. Nagyon jó érzés. Már elfelejtettem, hogy milyen jó volt mosolyogni.
- Ne aggódjatok srácok, jövök.
